Túlérzékenység – áldás vagy átok?

A minden emeleten megjelenő wifi-vel megfigyelhettük az „elektro-túlérzékenyek” megjelenését, akik azzal „vádolják” a mágneses mezőket, hogy migrént, fülzúgást, izom-összehúzódást, álmatlanságot okoznak nekik. Ha tudományosan, bizonyítékokon alapuló kapcsolatot nem is állapítottak meg a tünetek és az elektromágneses mezők között, ma már a pszichiáterek sem tartják ezeket a személyeket képzeletbeli betegeknek vagy eszelősöknek. Elfogadottá vált, hogy a többségnél vagy az átlagnál finomabb észleléssel, érzékeléssel rendelkeznek, vagy ily módon fejezik ki aggodalmukat, szorongásukat az egyre agresszívebb gépekkel, képernyőkkel, robotokkal teli világgal szemben. Ennek kapcsán jelent az utóbbi években pl. a „túlhallás” jelensége is.

Saverio Tomasella pszichoanalitikus szerint: „A túlérzékenység lehet fájdalmas, nehézkes, de nem betegség: ez egy jellemvonás, egy létforma”. Rendkívüli vagy túlzott érzékenységként határozzák meg. De valójában ki tudja ezt mérni? Hogyan tudhatjuk az igazi mértékét annak, amit meg kell tapasztalnunk? Merthogy szenvednek a nagyon félénkek, a túl szerények, akik nem szeretik magukat nagyon megmutatni, az ingerlékenyek, a semmiért stresszelők, az aggódók vagy a dühösek, akik nem tudnak uralkodni magukon, vagy azok is, akik elpirulnak a legkisebb érzelemtől is. A mai „agilis” társadalmi élet pedig megköveteli az önkontroll ismeretét és alkalmazását, aligha tolerálja a kiszámíthatatlan reakciókat. A nagy érzékenységet természetesen szavakban értékelik, de a valóságban nem feltétlenül.

Mindannyian ultraérzékenynek és hiperemocionálisnak születünk, mert az első hónapokban rendkívül sok idegi kapcsolódásunk van. Ami pedig az érzelmekhez való viszonyulásunkat illeti, az aszerint épül fel, ahogyan azokat az elejétől fogva a környezet fogadja, ahogy figyelembe veszi, vagy éppen ellenkezőleg, tagadja, figyelmen kívül hagyja őket. Innentől függ majd, hogy mennyire könnyű vagy nehéz alkalmazkodni a váratlanhoz, az újdonsághoz, a komfortzónánk elhagyásához.